Molnár Gusztáv. Amerika és Izrael

Vă rog să citiți acest text selectat de mine, în speranța că vă poate interesa. Cu prietenie, Dan Culcer

Molnár Gusztáv Amerika és Izrael

2011-09-12 17:44:49

„Ahova te mész, megyek én is.” Vagy nem.

Az amerikai külpolitika legfontosabb kérdéseiben a két nagy párt politikusai és szakértői általában egyet szoktak érteni. Kivételek persze mindig voltak, de azok csak erősítették a szabályt.

Most viszont, hogy republikánusok és a demokraták közötti belső ellentétek rendkívül élessé váltak, olyannyira, hogy egyesek szerint fennáll annak a veszélye, hogy az ország egymással gyakorlatilag nem kommunikáló törzsi területekre esik szét, úgy tűnik, a radikális szembenállás egy olyan kérdésre – az amerikai-izraeli stratégiai kapcsolatok igencsak fontos kérdésére – is kiterjed, amellyel kapcsolatban eddig a kétpárti konszenzus az amerikai külpolitika egyik állandója volt.

Ez év májusában, amikor Obama amerikai elnök – egy nappal Netanjahu izraeli miniszterelnök washingtoni látogatása előtt – a közel-keleti és észak-afrikai helyzetről tartott május 19-i beszédében elismerte, hogy Izrael és Palesztina határai az 1967-es ún. hat napos háború előtti határvonalon kell hogy alapuljanak, kölcsönösen jóváhagyott területcserékkel, úgy tűnt, hogy az ellentét csupán a Rubicont átlépő Fehér Ház és a hatvanhetes határok alapulvételét Obamával közösen tartott sajtóértekezletén kihívó módon visszautasító Netanjahu mögött látványosan felsorakozó Kongresszus között húzódik.

Mint Walter Russell Mead akkor megírta, „a mi fiúnkat felmosórongynak használó Netanjahu” a kongresszusban megtartott „halálos, megsemmisítő, az amerikai külpolitikát kizsigerelő beszédében, amely valószínűleg a legelképesztőbb és leghatékonyabb nyilvános szemrehányás volt, amit egy amerikai elnökkel szemben egy külföldi vezető valaha is megfogalmazott”, „bebizonyította az egész világnak, hogy lényegesen nagyobb a támogatottsága mind a képviselőházban, mind pedig a szenátusban mint az Egyesült Államok elnökének”.

Ugyancsak Mead világította meg azt is, hogy ezt a valóban egyedülálló helyzetet elsősorban nem a kétségtelenül jól szervezett és hatékonyan működő izraeli lobbinak kell tulajdonítani, hanem annak a sajátos amerikai történelemből adódó ténynek, hogy „Izrael többet számít az amerikai politikában, mint a föld szinte bármelyik más állama. Jócskán túl az amerikai zsidó és protestáns fundamentalista közösségeken, Izrael népe és történelme az amerikai lélek legmélyebb és legtitokzatosabb rétegeit érinti meg. A zsidó és izraeli  kivételesség szorosan összefügg az amerikai kivételességgel. Az a hit, hogy Isten támogatja és védelmezi Izraelt, összefügg azzal az eszmével, hogy Isten támogatja és védelmezi Amerikát.”   

A fentiek miatt – fejeződik be Mead okfejtése – az amerikai tömegeket érintő politikában nagyon is számít az, hogy valaki Izrael-barátnak tekintenek-e vagy nem. Jelentős számú választó van meggyőződve arról, hogy az Izrael melletti kiállás  egyben Amerika és a hit melletti kiállás is. Így Obamát természetesen könnyű volt semlegesíteni, ami aztán abban is megnyilvánult, hogy később ő maga is sietett leszögezni, hogy az izraeli kormánnyal fennálló ellentétei csupán taktikai jellegűek, és hogy minden döntő kérdésben – így például a palesztin állam ENSZ általi elismerésének a most napirenden lévő kérdésében is – határozottan a zsidó állam mögött áll.

Obama tulajdonképpen már néhány nappal a State Department-ben megtartott beszéde után visszakozott, pontosabban „megmagyarázta”, hogyan is értette azt, amit mondott – az AIPAC közönsége előtt megtartott beszédében. „Szögezzem le újból – mondotta május 22-én –, hogy az ’1967-es vonalak, kölcsönösen jóváhagyott területcserékkel”, mit is jelentenek. Ez a megfogalmazás per definitionem azt jelenti, hogy maguk a tárgyalófelek – az izraeliek és a palesztinok – fognak tárgyalásos úton megállapodni egy olyan határról, amely különbözni fog az 1967. június 4-én érvényben lévő határtól. (…) Ez lehetővé teszi a felek számára, hogy számításba vegyék az utóbbi 44 év folyamán bekövetkezett változásokat (…), beleértve a terepen megmutatkozó demográfiai realitásokat is, valamint mindkét fél szükségleteit. A végső cél két állam [megteremtése] két nép számára: Izraelé mint zsidó államé, amely a zsidó nép hazája [homeland], és Palesztináé, amely a palesztin nép hazája, olyanformán, hogy mindkét állam kölcsönösen elismeri egymás önrendelkezési jogát és egymás államiságát, és békében él a másikkal.”   

Ez az eléggé nyakatekert magyarázkodás nem feltétlenül visszakozás, hanem sokkal inkább az Obama által képviselt álláspont alapvető ellentmondásosságának és ebből következő gyengeségének az „explicitálása”.
Igaz ugyan, hogy az első – elsősorban a forrongó arab közvéleményt szem előtt tartó, és a kairói beszédre is visszautaló – beszédében sokkal tömörebben és határozottabban fogalmazta meg az arab-izraeli tárgyalások kiinduló- és végpontját („Úgy véljük, hogy Izrael és Palesztina határai az 1967-es vonalakon kell hogy alapuljanak, kölcsönösen jóváhagyott területcserékkel, úgy hogy mindkét államnak biztonságos és elismert határai legyenek. A palesztin népnek joga van ahhoz, hogy önmagát kormányozza, és hogy teljes mértékben kiteljesíthesse önmagát egy szuverén és egymással összeérő határokkal rendelkező [contiguous] államban.”), de már itt megállapította azt is, hogy a béke kérdésében „az izraelieknek és a palesztinoknak kell lépniük. Semmilyen béketervet nem kényszeríthet rájuk sem az Egyesült Államok, sem más”. 

Ezt a Bibó István által már több mint negyven évvel ezelőtt egyedüli járható útnak minősített megoldást Obama valójában már rögtön hivatalba lépése után elvetette, amikor a republikánus Brent Scowcroft és a demokrata Zbiegniew Brzezinski azt tanácsolta neki, hogy azonnal, még a 2009 tavaszán esedékes izraeli választások előtt – és azok végeredményét befolyásolandó –  lásson hozzá egy négy pontból álló béketerv megvalósításához.

Íme a négy pont: 1. a hatvanhetes határok alapul vétele, apró és mindkét fél által elfogadott módosításokkal; 2. a palesztin menekültek nem térhetnek vissza Izraelbe, de kárpótolni kell őket; 3. Jeruzsálem a két ország megosztott fővárosa; 4. Izrael biztonságát a palesztin állam demilitarizálása és nemzetközi békefennrató erők ottani állomásoztatása garantálja.

Obama sem akkor, sem később nem hallgatott az ilyen tanácsokra. De egyértelműen – és főként mindenestül – el sem utasította őket. Ez év elején, amikor „a figyelemreméltó demokratikus forradalmak éppen elkezdték fenekestül felforgatni az arab Közel-Keletet” az amerikai külpolitika nagy öregjei – Lee Hamilton, Zbiegniew Brzezinski, Frank Carlucci, William Fallon, Chuck Hagel, Gary Hart, Thomas Pickering, Paul Volcker, James Wolfensohn és mások – egy hasonló jellegű, csak valamivel részletesebb és néhány további fontos ponttal kiegészített levelet juttattak el hozzá, amelyet június végén hoztak nyilvánosságra. (Aláíróit a neokonzervatív Elliott Abrams, az ifjabb Bush egykori kulcsembere - a The Weekly Standardben megjelent Vissza a feladóhoz című cikkében - nemes egyszerűséggel bolondoknak nevezte.)    

Lee Hamilton a levélhez írott rövid bevezetőjében – a többiek nevében is – üdvözölte az elnök ama május 19-i bejelentését, hogy a közel-keleti forradalmak az izraeli-palesztin konfliktus megoldását „sürgősebbé tették, mint valaha”. Azzal is határozottan egyetértenek, hogy „miközben a békét nem lehet a felekre rákényszeríteni, nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy valaha is megegyezhetnek, amennyiben nem állapítanak meg a tárgyalások számára megfelelő kereteket a pártatlanság elve és a nemzetközi jog ésszerű elvei alapján. Miközben az elnök nem ment olyan messzire, mint ahogy a levél aláírói szerették volna, mégis döntő módon hozzájárult [e keretek kialakításához] azzal, hogy néhány ilyen elvet meghatározott: 1. a két állam határai az 1967-es vonalakon alapulnak, kölcsönös területcserékkel; 2. ellenőrizhető biztonsági megoldásokra van szükség mind Izrael, mind a demilitarizált palesztin állam számára; 3. az izraeli hadsereg „teljes és szakaszos” kivonására van szükség a palesztin területekről.

Úgy véljük, hogy ezeknek az elveknek magukba kellett volna foglalniuk Jeruzsálem megosztását is (…). A fenti elvek megvalósítása teljes mértékben attól függ, hogy mindkét fél megértse: ha elutasítják azokat, annak következményei lesznek. Mint a levélben is rámutattunk, ha a tárgyalások továbbra sem mozdulnak ki a holtpontról, úgy véljük, az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell vállalnia abban, hogy az ügy visszakerüljön a Biztonsági Tanács elé, amelynek 242-es és 338-as határozatai a békefolyamat alapját képezik.

Beszédében Obama elnök elmulasztotta a következményekre történő hivatkozást. Úgy véljük, egyik fél sem fogja megváltoztatni a ráfordítás-hasznosság szerinti számításait addig, ameddig ezt meg nem értetik velük.”

A „bölcs” és egyáltalán nem „bolond” Hamilton, miközben dicséri (is) Obamát, valójában jelenlegi álláspontjának tarthatatlanságára figyelmezteti. Valóban, eddigi erre is-arra is hajló, se hideg-se meleg politikájával az elnök – mint Walter Russell Mead fentebb már idézett szövegében megjegyezte – „mindenkit magára haragított, és senkinek sem nyerte el a tetszését”, vagy még határozottabban fogalmazva: „…az elnök nem tartja ellenőrzése alatt az amerikai-izraeli kapcsolatokat, és nincs rá esélye, hogy rövid távon megmentse a békefolyamatot. Mind az izraeliek, mind a palesztinok, mind pedig az amerikai kongresszus tagjai szembefordultak vele.”

A hatvanhetes határ jogi alapként való elfogadásával végképp maga ellen fordította az izraelieket, hiszen ezzel nemcsak az izraeli határtól távolabb eső, de Izrael által kulcsfontosságúnak minősített telepek (Ariel, Maale Adumin) sorsát tette kérdésessé, hanem az egységes Jeruzsálemet Izrael fővárosának tekintő álláspontot is aláásta. Ugyanakkor azzal, hogy leszögezte: a végleges határról a két fél közötti tárgyalásokon fognak megállapodni, és a palesztinoknak Izraelt „mint zsidó állam”-ot és mint „a zsidó nép hazájá”-t kell elismerniük, világossá tette mindenki számára, hogy a megállapodást nem gondolja komolyan.

Izrael mint „zsidó állam” vagy „zsidó haza” nemcsak palesztin szempontból elfogadhatatlan (lásd itt és itt), hanem zsidó szempontból is alapvetően problematikus, különösen azok számára, akik az izraeli demokráciát szívügyüknek tekintik. Erre a kérdésre egy későbbi bejegyzésben majd visszatérek, és most megelégszem annyival, hogy az izraeli békemozgalom legendás alakjának, Ury Avnerynek két fricskáját (Deny! Deny! - 18/ 06/11) felidézzem: 1. a  „zsidó állam” [Jewish state] nem egészen pontos fordítása a Theodor Herzl által használt, mi tagadás, kissé antiszemita ízű eredetinek (vö. Der Judenstaat, 1896), amelyet a cionizmus megalapítója egy derék porosz őskonzervatív generálistól, Friedrich August Ludwig von der Marwitztól vett át; 2. a Knesszet könnyen elejét vehetné minden vitának azzal, hogy az ország nevét „Izraeli Zsidó Köztársaság”-ra változtatja, úgyhogy az izrael és a Palesztin Arab Állam közötti bármiféle békemegállapodás automatikusan tartalmazná a követelt elismerést. „Ez egyben – teszi hozzá Avnery – közös nevezőre hozná Izraelt azzal az állammal, amelyre a legjobban hasonlít: a Pakisztáni Iszlám Köztársasággal.”

Azért igazságtalanok volnánk Obamával szemben, ha nem ismernénk el, hogy – történelmileg nézve – ő legalább olyan fontos szerepet játszhat Amerika Izraellel kapcsolatos politikájának rég esedékes megváltozásában, mint amilyet Grósz Károly játszott annak idején a magyarországi kommunista rezsim lebontásában. Ő szegény mindent elkövetett annak érdekében, hogy fékentartsa a „fehér terror”-t, viszont tudomásul vette a többpártrendszer létezését (akkor, amikor ez még Kelet-Európában egyáltalán nem volt magától értetődő). Ez elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy a rendszer összeomoljon. Készséggel elismerem, hogy stílszerűbb és főként méltányosabb volna Obamát Gorbacsovval összehasonlítani, de ezt már megtették egy páran, Grósz Károllyal viszont biztos, hogy még senki sem hasonlította össze.   

Az igazság az, hogy Obamát – legalábbis az izraeli-palesztin ügy vonatkozásában – legfőképpen azért nem lehet komolyan venni, mert miután sikeresen beszorította mindkét felet intranzigens álláspontjaik sáncai mögé, az ember már-már kísértésbe esett, hogy azt higgye: szándékosan csinálta, hogy a dolog végre az amerikai-izraeli (és sokkal csekélyebb mértékben az amerikai-palesztin) kétoldalú kapcsolatok szintjéről végre az Amerika mellett az EU-t, Oroszországot és a mindenkori ENSz-főtitkárt is magában foglaló Kvartett elé, vagyis nemzetközi színtérre kerüljön.

De hát erről szó sincs. Miután a Kvartett külön nyilatkozatban üdvözölte Obama május 19-i beszédét, és csak a jelzésre várt, hogy akcióba lendüljön, az amerikai fél a sokat próbált diplomata társaság július 11-i washingtoni tanácskozásán egészen elképesztő és – az ebben a blogban nem először emlegetett – David Levy szerint – az izraeli kormánnyal előzetesen egyeztetett szövegtervezettel állt elő. A legérdekesebb pont ebben a Kvartett többi tagja által azonnal elutasított szövegben nem az Izraelre mint zsidó államra vagy a közvetlen tárgyalásokra való hivatkozás volt, hanem az alábbi kitétel: „A kétállami megoldást nem lehet az Egyesült Nemzeteken belüli akció révén elérni.”

A dologban nem csak az a tragikomikus, hogy – mint Levy rámutat – többek között az ENSz főtitkárát szerették volna rávenni arra, hogy vonja kétségbe az ENSz legitimitását, hanem az is, hogy az ENSZ-közgyűlés előtt tartott tavalyi beszédében maga Obama mondta a következőket: „Amikor jövőre visszatérünk ide, már lehet egy olyan megállapodásunk, amely elvezethet oda, hogy az Egyesült Nemzeteknek egy új tagállama legyen: a független és szuverén Palesztina.”

A fentiek fényében igazat kell adnunk Mitchell Plitnicknek: „Azóta, hogy George H. W. Bush felvette a harcot az izraeli lobbival, hogy Izraelt rábírja az 1991-es madridi békekonferencián való részvételre, az utána következő elnökök egyre nehezebben voltak rávehetők arra, hogy harcba szálljanak a kongresszussal vagy a kongresszusban azért, hogy eltérjenek az Izraelt rendíthetetlenül támogató politikától.

Az izraeli kormányok nyilván tisztában voltak ezzel, mint ahogy most már a Palesztin Hatóság is tisztában van vele.

Végül is Obamának meg kell értenie, hogy két ennyire egyenlőtlen fél között soha nem kerülhet sor sikeres tárgyalásokra. Amerika vagy tisztességes alkuszként cselekszik, hogy a játékteret egyensúlyba hozza, vagy el kell tűnnie a színről. Ez a cél állhat a hátterében annak, hogy az EU annyira akarta a Kvartett július 11-i összehívását. Még az is lehet, hogy az Obama-kormányzat is tisztában van ezzel (…), ami némi reményre jogosít. De ha az Egyesült Államok még mindig nem érti meg, hogy a soha véget nem érő tárgyalásokkal űzött, a ’békefolyamat’ látszatát fenntartó játéknak vége, a jelenlegi patthelyzet még sokáig folytatódik, egészen addig a pontig, amikor majd valamilyen nagyszabású esemény valamennyiünket ki nem penderít belőle.” 

*  

Én azt hiszem, hogy egy ilyen eseményre nem kell olyan sokat várni. Obama persze kivárná legalább azt a 14 hónapot, amely 2012. november 4-éig még hátravan. David Levy bízik abban, hogy a választások után Amerika még konstruktív szerepet játszhat az izraeli-palesztin béke megteremtésében. Lehet, hogy Levy és Remnick jól sejtik, hogy Obama még készül egy ilyen szerepre.

A probléma az, hogy egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy a jelen és az elkövetkező hónapok kihívásaival szembenézzen. Izrael már régóta a saját útját járja, és nem törődik vele. Ott most mindenki azzal van elfoglalva, hogy minden megváltozott körülöttük, és még további komoly változások várhatók. „Most nem olyan idők járnak, hogy az elővigyázatosságot sutba dobhatnánk – mondja Moshe Arens volt külügyminiszter, és gondolom az ő látleletével az egész izraeli politikai spektrum egyetért –. Ezek nem olyan idők, hogy visszavonulhatnánk az 1949-es fegyverszüneti [azaz az ún. 67-es - M.G.] vonalakra. Ez most nem a ’merész politikai kezdeményezések’ ideje. Most figyelni kell és várni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.”  

Az izraeliek – valószínű – többsége számára, akik nem valamiféle posztcionista világban élnek és úgy vélik, hogy az „Izrael földjé”-hez való ragaszkodás identitásuk meghatározó eleme, ez nem konjunkturális kérdés. Számukra – legalábbis Daniel Gordis szerint – a nagy békekezdeményezéseknek vagy egyáltalán a valódi békének tulajdonképpen soha nem jöhet el az ideje.  

A Saving Israel. How the Jewish People Can Win a War That May Never End című – ebben a blogban már emlegetett – könyvében (Hoboken, New Jersey, 2009) Gordis arra szólít fel, hogy „az Izrael önfeladását szorgalmazó felszólításoknak ellent kell állni”, „a zsidóknak ugyanis aligha lesz másik államuk, ha ez elbukik”. „Éppen ezért – szögezi le a főként Amerikából alíjázott, kiváló képzettségű szakembereket tömörítő jeruzsálemi Shaban Center alelnöke (ennek a munkatársa Martin Kramer is, és itt dolgozott korábban Michael Oren, Izrael jelenlegi washingtoni nagykövete is) – az izraeli és a diaszpórában élő zsidóknak választaniuk kell: vagy leteszik a fegyvert ellenségeik előtt és feladják a harcot, hogy életben maradjanak, vagy úgy döntenek, hogy a zsidó nép nem azért jutott ilyen messzire, hogy most kudarcot valljon. Ha a zsidók fenn akarnak maradni, akkor fel kell készülniük egy olyan konfliktusra, amely generációkon keresztül folytatódhat.” (I. m. 217.)  

Egyik újabb, nem sokkal Netanjahu fentebb említett amerikai „fegyverténye” előtt megjelent cikkében Gordis Izrael jövőjét bizonytalannak és törékenynek nevezte. „Nincs még egy ország a világon – írta –, amelyről ugyanolyan valószínűséggel lehet az alábbi két előrejelezést megfogalmazni. Első előrejelzés: ötven év múlva Izrael a legfejlettebb technológiával, orvostudománnyal és oktatással rendelkező, minden szempontból az első világhoz tartozó viruló demokrácia lesz. Második előrejelzés: ötven év múlva Izrael megszűnik létezni.”     

A miniszterelnök helyzetét, akinek a kongresszus két háza előtt kellett beszédet mondania, nem tartotta irigylésre méltónak. „De – mint Mordokaj mondta Eszternek – ez nem az a pillanat, amikor meg lehetne engedni, hogy a történelem sodra magával ragadjon bennünket. Ezek olyan idők, amikor cselekedni kell, amikor tenni kell valamit, mert ’ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e hatalomra’. (Eszter könyve, 4:14b)     

A miniszterelnök aggodalma a mi aggodalmunk. Ez egy olyan pillanat, amelyben nincsenek jó lépések, de amelyben lehetetlen nem cselekedni.” 

Gordis bölcsebb, vagy csak elővigyázatosabb annál, semhogy nyíltan beszéljen.  De az üzenet félreérthetetlen: Obama itt csak “Hámán” lehet – nyilván képletesen szólva, hiszen ő nem akarja fizikailag elpusztítani a zsidókat –, mert rájuk akar kényszeríteni egy olyan békefolyamatot, amely Izrael – az igazi Izrael – végét jelentené.

Carlo Strenger, aki némileg más szemszögből látja a dolgokat, mint Daniel Gordis, azt mondja, hogy “1980-as és 90-es évekbeli írásai alapján ítélve, Netanjahu mindig is meg volt győződve arról, hogy egy területileg folytonos palesztin állam a Jordántól nyugatra elfogadhatatlan biztonsági kockázatot jelentene Izrael számára. Obamával való összecsapása a tárgyalások alapjául szolgáló 1967-es határok kérdésében azt mutatja, hogy e tekintetben soha nem változtatta meg az álláspontját.”   

Izrael számára egy ilyen palesztin állam ab ovo elfogadhatatlan. Különben is –  mint Benny Morris egy interjúban nagyon helyesen megjegyezte – az még akkor sem maradhatna fenn, ha aláírnának egy kétállami megállapodást, mivel „túl kevés területet nyújt a palesztinoknak”. Gáza „dugig van”, a Nyugati Part pedig túl kicsi ahhoz, hogy magában foglalhassa növekvő népességét, plusz a diaszpórából visszatérő palesztin milliókat. A palesztinok úgy éreznék magukat, mint akik „körül vannak zárva” egy az ő területüknél négyszer nagyobb zsidó állam szomszédságában, amit méltánytalannak tartanának. 

Ekkora arab tömeg Izrael tőszomszédságában – még ha a lehető legbékésebb szándékokat táplálná is –életveszélyes volna, nem csupán a biztonsági kockázat miatt, hanem elsősorban azért, mert szétszakítaná azt az eleven kapcsolatot, amelyet a hatnapos háború „újjáteremtett a zsidó nép és ősi júdeai és szamáriai hazája között”.

Ez a régi-új kapcsolat – írja  Michael Oren 1967-re emlékező cikkében –   sokezer embert késztetett arra, hogy Júdeába és Szamáriába költözzön, de egyúttal azt is világossá tette, hogy az ősi zsidó haza (homeland) „egy másik nép – a palesztinok – lakóhelye, és így azt meg kell osztanunk velük”. A megosztás természetesen csak úgy képzelhető el, ha egyrészt az odaköltözött zsidók zöme izraeli felségterületen marad, hiszen e nélkül a zsidó haza immár nem lehetne teljes, másrészt ha katonai és biztonsági értelemben a palesztinoknak jutó rész is izraeli ellenőrzés alatt marad, amit csak egy „demilitarizált” palesztin állam és a Jordán folyó menti hosszú távú izraeli katonai jelenlét szavatolhat.  

Ez utóbbi szempontot Uri Resnick, az izraeli külügyminisztérium politikai tanácsadója és a Herzliyya Központ munkatársa azzal egészítette ki a The Jerusalem Post szeptember 6-i számában megjelent cikkében (The Empirical Case for Defensible Borders), hogy  „a Jordán-völgyi izraeli jelenlét teljes mértékben összeegyeztethető egy folytonos és életképes palesztin állammal Júdeában és Szamáriában”, hiszen „a 2007-es népszámlálás szerint csak kb. tízezer palesztin él a Jordán völgyének azokban a részeiben, amelyek az Oslói megállapodás értelmében nem kerültek palesztin polgári ellenőrzés alá. (…) a térség kizárólag a fő palesztin központoktól keletre terül el, úgyhogy kimaradása nem befolyásolná a palesztin állam területi folytonosságát.”

A jelenlegi izraeli kormány és az azt támogató szakértői és szellemi elit tehát vagy egyáltalán nem foglalkozik egy tényleges palesztin állam megteremtésének a gondolatával, vagy ha – Netanjahu Bar Ilan-i beszéde óta és kizárólag amerikai nyomásra – ezt mégis kénytelen megtenni, akkor olyan igényekkel lép fel (az egységes Jeruzsálem mint Izrael fővárosa, a Ciszjordániát gyakorlatilag két helyen is kettévágó kulcsfontosságú telepek – Ariel, Maale Adumin – Izraelhez csatolása és a Jordán-völgyi hosszú távú jelenlét), vagy olyan feltételeket támaszt (Izrael mint „zsidó állam” elismerése), hogy azokat a palesztinok semmilyen körülmények között sem fogadhatják el.

Ebből a csapdából a palesztinok csak úgy kerülhettek ki, hogy az Amerika és a Kvartett többi tagja által is kitartóan szorgalmazott kétoldalú tárgyalásokat ők viszont olyan feltételekhez kötötték – a telepépítkezések felfüggesztése, az 1967.  június 4-i határok kiindulópontként való elfogadása és a tárgyalások pontos tartalmi és időbeli kereteinek a lefektetése –, amelyeket az izraeli fél volt kénytelen visszautasítani.

Ez a tulajdonképpen meglehetősen régóta tartó árnyékboxolás (lásd itt és itt) most kritikus pontjához érkezett. Itt most már nem egymás kölcsönös provokálásáról vagy tudatos átveréséről van szó, hanem egy olyan rendkívül éles helyzet kialakulásáról, amelyben eldőlhetnek a dolgok.

A palesztinok megértették, hogy a mostani izraeli kormány és egyáltalán a területi kérdésekben fokozatosan radikalizálódó egész izraeli politikai közhangulat nem hajlik komolyabb kompromisszumokra, ők pedig sokkal gyengébbek annál, semhogy a helyzetükön erőszakos eszközökkel változtathatnának. Kedvező fejlemény viszont az ő szempontjukból, hogy Izrael egyre inkább elszigetelődik mind a Közel-Keleten (ahol katonai konfliktusba keveredhet a vele szemben egyre ellenségesebb Törökországgal, és immár Egyiptomban sem bízhat), mind pedig a nemzetközi közösségen belül, az Egyesült Államok pedig – legalábbis ameddig Obama marad az elnök – nem áll egyérteműen Izrael mögött.

Ebben a nagyon képlékeny és Eyal Eisenberg izraeli vezérőrnagy szerint egy  általános és totális közel-keleti háború veszélyét magában rejtő helyzetben a palesztinok úgy döntöttek, hogy államuk elismerése érdekében az ENSz-hez fordulnak. Mivel Washington már hivatalosan is bejelentette, hogy a Biztonsági Tanácsban élni fog vétójogával, a palesztinok valószínűleg egyenesen a Közgyűléshez folyamodnak, és minthogy az október második hetében sorra kerülő szavazáson a 193 tagállam közül több, mint 130-nak a támogatására számíthatnak, minden bizonnyal el fogják nyerni a Vatikánéhoz hasonló ún. permanens megfigyelői státust. Ez – többek között – lehetővé fogja tenni számukra, hogy a megszállás és az annak nyomán létrehozott ciszjordániai zsidó telepek ügyében Izraelt a Hágai Nemzetközi Bíróság elé idézzék. 

Mahmud Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke és a PFSz vezérkara azonban elsősorban arra törekszik, hogy az Izraellel folytatandó tárgyalásokon megerősítse a pozícióit.  Yasser Abed Rabbo, a PFSz Végrehajtó Bizottságának titkára bejelentette, hogy a Közgyűlés elé terjesztendő kérelmükben „egy szélesebb politikai keret”-et tartanak szem előtt, amelyben az 1967-es határok mellett a ciszjordániai zsidó telepek törvénytelennek nyilvánítása is szerepel. (WAFA palesztin hírügynökség, szeptember 6.)

A Háárec mai (szeptember 12-i) számában megjelent tudósítás szerint  Franciaország és Spanyolország Cathrine Ashtonnal, az EU „külügyminiszteré”-vel eddig eredményesnek mutatkozó intenzív tárgyalásokat folytat a Palesztin Hatósággal egy olyan mérsékeltnek tekinthető szövegtervezetről, amely lehetővé tenné, hogy a 27 EU-tagállam döntő többsége (beleértve Nagy-Britanniát, Olaszországot és Németországot is) megszavazza azt, az Egyesült Államok pedig ne szavazzon ellene.

Ez a hír nem teljesen váratlan, hiszen a Palestine Strategy Group még augusztus folyamán elkészített egy fontos stratégiai dokumentumot, amely nem Palesztina 1967-es határokon belüli elismerését szorgalmazza, hanem úgy fogalmaz, hogy a végleges határokat - az 1967. június 4-i határvonalat kiindulópontként elfogadva – az Izraellel folytatandó tárgyalások során fogják megállapítani. Az egészben az a legérdekesebb, hogy erre az Obama május 19-i beszédében is szereplő megfogalmazásra a PFSz-nek elsősorban azért van szüksége, hogy megszerezze a Hamasz mérsékelt szárnyának a támogatását, amely úgy véli, hogy a hatvanhetes határoknak a végleges státusra vonatkozó megállapodás előtti elismerése azt jelentené, hogy eleve lemondanak a menekültek visszatérési jogáról. 

 De bármelyik szövegváltozat kerüljön is végül az ENSz elé, egy biztos: izraeli értelmezés szerint – mint Michael Oren washingtoni izraeli nagykövet még augusztus végén rámutatott – az azt fogja jelenteni, hogy valamennyi, az izraeli-palesztin és az amerikai-palesztin együttműködést szabályozó megállapodás semmissé és érvénytelenné válik. Vagyis nemcsak a Palesztin Hatóság további pénzügyi támogatása, hanem egyáltalán a léte kerül veszélybe.

A palesztinok „egyoldalú” (értsd: Izraellel nem egyeztetett) lépésére Izrael az Oslói megállapodások  formális felmondását követően valószínűleg egy hasonlóan egyoldalú, de jóval nagyobb horderejű lépéssel, a legnagyobb zsidó telepek és a Jordán-völgye, esetleg a Ciszjordánia területének több, mint 60 százalékát kitevő és a Palesztin Hatóság ellenőrzése alá amúgy sem tartozó egész ún. C-övezet Izraelhez csatolásával fog válaszolni. Egyúttal – mint a Likud fiatal generációjához tartozó Danny Danon, a Knesszet elnökhelyettese a The New York Times-ban már májusban megírta – Izrael nem lesz többé felelős a Nyugati Part palesztin lakosaiért, akik „továbbra is a saját – nem annektált – városaikban fognak élni”, anélkül, hogy lehetőségük volna az izraeli állampolgárságért folyamodni, „amivel elhárítjuk azt a veszélyt, amit Izrael zsidó és demokratikus státusára nézve a növekvő palesztin népesség jelent”. Ezzel a jeruzsálemi kormány egyszer s mindenkorra megfosztaná a palesztinokat attól, hogy a világ országainak többsége által szimbolikus formában elismert államukat valaha is életképessé tehessék.

Nos, egy ilyen helyzetben a Közel-Keleten nagyon durva dolgok történhetnek. Ennél azonban érdekesebb lesz megfigyelni, mi fog történni az Izraelt eddig   minden fontos kérdésben támogató és a kairói izraeli nagykövetség péntek éjjeli megrohamozása során is létfontosságú segítséget nyújtó Amerikában. Könnyen lehet ugyanis, hogy a többségében eddig kétségtelenül Izrael-párti amerikai közvélemény megosztottá válik. Egyik – fundamentalista konzervatív – része továbbra is Izraelt fogja támogatni, míg a mérsékelt konzervatív és demokrata része szembefordul vele.

Glenn Beck, az amerikai konzervativizmus fenegyereke, aki médiasztárból a komoly befolyással rendelkező keresztény cionista mozgalom vezérévé szeretne válni, a jeruzsálemi Siratófalnál megtartott augusztusi beszédében azt az üzenetet hozta az izraelieknek, hogy nem veszítsék el a reményt, és hogy legyenek bátrak, mert „Isten vezette őket erre a földre”.   

Beck Ruth könyvének ismert igéjét idézte: “Mert ahova te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem.” (1:16)    

Joe Walsh tea-párti republikánus képviselő már bejelentette, hogy egy olyan határozati javaslatot készül beterjeszteni a Képviselőházban, amely – összhangban a Knessztben már beterjesztett hasonló jellegű törvényjavaslatokkal – támogatja a nyugati-parti zsidó telepek Izraelhez csatolását. Walsh akciójánál azonban sokkal nagyobb jelentősége lehet annak, ha az Izrael melletti feltétlen kiállás kérdése a jövő évi elnökválasztási kampány egyik fő témájává lép elő. Márpedig erre minden esély megvan, hiszen a jelen pillanatban legvalószínűbbnek tűnő republikánus elnökjelölt, Rick Perry texasi kormányzó – aki elődjéhez, George Bushhoz hasonlóan szintén evangéliumi keresztyén – 2009-ben úgy nyilatkozott, hogy „a hitem megköveteli tőlem, hogy Izrael mellett álljak”, továbbá, hogy „Izrael kérdésében az Obama-adminisztráció nincs azonos hullámhosszon Amerikával”.    

A neokonok ezt a kérdést sokkal racionálisabban kezelik. Annyira azért nem, hogy egyet tudnának érteni az olyan klasszikus konzervatívokkal, mint például Robert Gates volt hadügyminiszter (lásd itt és itt), aki a jellemző módon épp most kiszivárogtatott kormányzati információk szerint a Nemzetbiztonsági Tanács egyik ülésén Netanjahut hálátlannak nevezte, hozzátéve, hogy veszélybe sodorja saját országát, mert nem tudja kezelni Izrael növekvő nemzetközi elszigetelődését.

Elliott Abrams szerint most, hogy a Közel-Kelet eresztékei kimozdulnak a helyükből, „esztelenség” Izraelt kritizálni,  ahogy például az Egyesült Államok és a Kvartett tette és teszi a ciszjordániai telepépítkezések ügyében. Sokkal hasznosabb és praktikusabb politika volna „a teljes szolidaritás a háborús cselekményeknek kitett Izraellel”. (Ez mellesleg megvilágítja valamennyire azt is, miért volt annyira fontos a neokonoknak az arab demokratizálás feltétlen támogatása.)   

Minden azon múlik, meddig megy el Izrael a palesztin ENSz-akcióra adott válasza során. Gilan Erdad likudista környezetvédelmi miniszternek a The Jerusalem Postban megjelent interjúja (amelyre éppen Amerikába indulása előtt kerített sort) elég jól megvilágítja a helyzetet. „Izraelnek – hangsúlyozta Erdad, aki Steve Linde, a Post új főszerkesztője szerint „az izraeli politikusok új generációját, a jövő politikai vezetőit képviseli” – nagyon jó és erős jogalapja van arra, hogy igényt tartson Júdeára és Szamáriára. A palesztinok Júdeát és Szamáriát ’megszállt terület’-nek nevezik, amit most vissza szeretnének kapni. De ez nem igaz. Azt hiszem, beszélnünk kell arról, hogy a zsidóknak joguk van Júdeában és Szamáriában élni. Erről mindenki megfeledkezett, mert ez volt az izraeli kormány és a külügyminisztérium politikája.   

Az arabok több tucat éve, talán több száz éve élnek ott, de mi több ezer év óta vagyunk ott, és a világ legnépszerűbb könyve, a Biblia mondja ezt, amit mindenki tud az Egyesült Államokban. Júdeában és Szamáriában a zsidóknak történelmi, morális, bibliai és törvényes jogaik vannak, arról nem is beszélve, hogy a ’67-es háború előtt soha nem volt palesztin állam. Erről mindenki megfeledkezik.”

Danny Ayalon külügyminiszterhelyettes, Avigdor Lieberman jobbkeze egy videoklipben már korábban elkezdte a „megszállt terület”-teória cáfolatát (lásd itt és itt). Eddig úgy tűnt, hogy ez a vélemény csak a ciszjordániai zsidó telepesek körében számít általánosnak. Uzi Landau, az Iszrael Béténu (Izrael a mi otthonunk) egy másik minisztere viszont úgy látja, hogy az izraeli szuverenitás kiterjesztése a nagy összefüggő telepekre és a Jordán völgyére az „izraeli konszenzus”-on belül van. 

Ha kiderül, hogy ez valóban így van, akkor ez az izraeli konszenzus felrobbanthatja az Izraellel kapcsolatos hagyományos amerikai konszenzust. 

*

 

Cimkék: Amerika, Izrael, palesztin állam, Júdea és Szamária

Permalink

Megosztás

12 szavazat alapján

Molnár Gusztáv5 hozzászólás

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge		Nagyon jó

Hozzászólások

5. Székely Alkibiadész

2011-09-24 23:05:18

Az USA és Izrael geopolitikai szövetsége nem örökérvényű. Kétségtelen, hogy ezt az erős viszonyt nem lehet pusztán magából az USA nagyhatalmi érdekeiből levezetni. Ezért erős a kísértés, hogy metafizikai kategóriákból magyarázzuk meg a jelenséget. Ilyen ingatag próbálkozás a vallásos gyökerű kivételesség-tudat hasonlóságára apellálni. Keohane inkább a liberális pluralizmus működési logikájára vezeti vissza a "kis szövetségesek nagy befolyásolási képességét". Bár a NATO és a mindenkori szövetségi rendszerek kisállamai potyautasként viselkednek, Izrel példája Keohane-től kezdve más politológusnak is feltűnt (újabban Merasheimer-Walt párosnak). A palesztin állam megszületése - most, amikor a kilencvenes években évente egy új állam született - igazán divatos, csak idő kérdése. Lehet, hogy bukott állam, vagy bábállam vagy pária állam lesz, de meglesz.

4. Rövid Tamás

2011-09-15 19:51:40

Izraelnek véleményem szerint hosszabb távon hozzá kell majd járulnia, hogy akik onnan vándoroltak el, visszatérjenek. Izrael, Palesztína és Jordánia, mint a hajdani Palesztínai tájegység része, egy gazdasági körzet kell, hogy legyen a jövőben. És bármilyen furcsának tünik is, ez nem utópia a mai ott élő fiatal generációk körében. A lényeg ugyanis nem elsősorban azon van, hogy izraelita, muszlim vagy keresztény régióban él-e valaki; hanem hogy jólétben és demokráciában, békében éljen. És erre az izraeli oldalon nagyon jó példák vannak, elég csak Akkóra, vagy Haifára gondolni, ahol az ott maradt arabok, és zsidók békében élnek egymással, és sokan önként(kényszer amúgy sincsen) csatlakoznak ottani arabok (drúzok, beduinok) az anyaország védelmi erőihez. A lényeg: rövid táv: két állam, 67-es határok+a legnagyobb telepek (területcserével, Jeruzsálem egységes marad, mindkét állam közös fővárosaként, mint külön biztonsági régió, ISRATINA közös gazdasági régió megalapítása(Oslo folytatása), korridor építése Gáza-Ciszjordánia között. Hoszabb táv (pl 10 év): biztonsági kerítés lebontása, aki akar, visszatér, közös Holt-tenger stratégia a Jordánokkal, mindenki szabadon mozoghat. Ezek az elvek már kialakultak. Szerintem az izraeli fal hamarabb leomlik, mint a "Peace Wall" Belfastban...

3. kp

2011-09-14 09:38:02

Szerintem meg: 1. Miután végignézték Amerika afganisztáni és iraki (egyértelműen sikeresnek aligha nevezhető) ténykedését, az izraeliek és a palesztinok is levonták (nagyjából ugyanazt)a következtetést - ez lehet mindkét oldalon a mozgatórugó. 2. Amerikának (és sok más országnak is) a jelenlegi helyzet fenntartása az érdeke. Az érintettek ez nem jó, de az ilyenek nem szoktak számítani 3. A közeljövő történéseit tekintve meghatározó lesz, hogy az új Észak Afrikai vezetések beleszólnak-e és ha igen milyen mértékben/irányban. 4. Hosszabb távon nem fogadnék Izralere. A történelmi/bibliai alapú érvelés szerintem (!) értelmetlen. Annyi erővel Mussolini elképzelése (a feltámasztott Római Birodalomról) is egy támogatandó projekt, esetleg Magyarország nagy részét is vissza lehetne adni a Törököknek, vagy Amerika egészét a megmaradt pár indiánnak (a többiek meg menjenek a fenébe, esetleg legyen olyan statusuk mint a palesztnioknak most Izraelben...) Persze a legtöbb vallásos ember pont azért vallásos mert eddig már nem terjed az esze ;-)

2. Mokkaczuka	2011-09-13 14:20:30
Mondhatni, mélyenszántó - vajon miért mindig csak a lényeg marad ki? .. A LÉNYEG: AZ ARABOK NEM IZRAEL MELLETT KÉPZELIK EL A PALESZTIN ÁLLAMOT, HANEM HELYETTE. .. Ez volt, ma is ez az álláspontjuk, és ez nem fog változni soha. Ezért értelmetlen mindenféle béketárgyalás.

1. Kende F.Csaba	2011-09-13 12:38:13
Fata regunt homine = A sors uralkodik az embereken (Iuvenalis) Emlitesre erdemes ujra olvasni Kennedy es Golda Mayer parbeszedet:Sofar Media/ Hetek majus 2007. John Gunther: A civilizacio a zidok oldalan van: De a civilizacio, nem mindig popularis!